e hogyan viszonyulsz a gyászhoz? Félsz tőle? Beszélsz róla?
Elfogadod vagy inkább szeretnéd, ha sosem találkoznál vele?
Nekem most egy hónapja láthatatlan társamul szegődött. Valahogy úgy képzelem el, mint egy kis fekete madárkát vagy inkább manót, aki a vállamon ül. Jó ideig velem lesz.
Talán azt képzelhetjük hogy aki önfejlesztéssel és spiritualitással foglalkozik, annak könnyebb feldolgozni a szerette elvesztését.
Ami bizonyos helyzetekben így is van. Mivel nem gondolom hogy a testem elmúlásával a lelkem is eltűnne, így biztos vagyok benne hogy mindenkivel fogok majd egyszer találkozni valamilyen formában, aki valaha is fontos volt nekem.
Életemben már többször szembesültem a halállal, de erre a mostanira egyáltalán nem számítottam. Így ki is billentett jócskán egyensúlyomból…
A májust úgy éltem meg, mint egy érzelmi hullámvasútat.
Erre a hónap energiái is jócskán ráerősítettek: érzelmek, sírás, harag, szomorúság. Ezeket nagyon éltem.
Sok kérdést feltettem magamnak:
Könnyebbnek érzem a veszteséget azért, mert tudom hogy nem végleges? Nem.
Meg tudom úszni a fájdalmat, sírást a haragot? Nem.
Szükségem van időre, amíg közösen a kis fekete madárkával dolgozunk azon hogy feldolgozzam, hogy a barátnőm akit teljes szívemből szeretek nincs többé? Igen!!
A gyászt mindenki egy kicsit másként éli meg.
Van aki levelet ír az elhunytnak és elbúcsúzik írásban úgy, ahogy már nem tehette meg.
Van aki amennyit csak tud a temetőben látogatja a sírt és ott beszélget azzal fejben, akivel már ténylegesen nem tud.
Van aki sír, van aki dühös, tagad vagy éppen összeomlott.
Nekem sokszor jutnak eszembe Orvos-Tóth Noémi szavai:
„A gyász nem múlik el. Nem múlik el, csak körbenövi az élet.”
Érzem hogy így lesz. A seb a szívemen viszont örökké ott lesz. Amíg csak élek.
